The Last | Prológus

Sziasztok!

Végre ismét van netem, így feltudom nektek tölteni a The Last prológusát. Nem szeretnélek titeket ennyi prológussal kínozni, ezért Az Elfeledett prológusát máskor hozom, Helyette inkább megpróbálom befejezni a Scam-et, ami most valamiért nagyon nehezen megy, deee próbálkozom.

Nagyon szépen köszönöm a türelmeteket, a feliratkozásokat és a kommenteket, nagyon jól estek, a tetszikek is.

Nem is húzom az időt! Lepjetek meg most is pár kommenttel, tetszikkel, feliratkozással. ;) Hadd örüljek még veletek!

Kellemes olvasást!

Lau

Louis meggörnyedve ült íróasztala felett, idegesen lapozgatta egy halott aktáit. Odakint az eső szakadt, a vízcseppek szinte versenyezve koppantak a hatalmas üvegablaknak, ami Louis háta mögött foglalt helyet. A férfit csak ez az egy hang nyugtatta meg, az eső lágy koppanása. Ismét egy halott. Egy három gyerekes édesapa, akit az utcán gyilkoltak meg előző este. Nem akarta elhinni, hogy egy héten négy halott van, nagy valószínűséggel pedig közük volt egymáshoz az áldozatoknak. Munka, munka hátán. Ez vár rá az elkövetkezendő pár hétben, míg meg nem találja az elkövetőt.

Louis öregségére lett az FBI tagja, mar elmúlt negyven és csak két éve került ide, egy igen furcsa ügy miatt. Ugyanis eddig egy börtön cellájában pengette mindennapjait, mígnem egy bizonyos régi ismerős, David Clark fel nem kereste. Egy feltétellel szabadulhatott, az FBI tagja lesz és nyomkövetőt kap. Természetesen, tíz év tanulás után és nyolc börtönben töltött év után örömmel mondott igent David-nek, aki azóta főnöke lett.

A rozoga padló fájdalmasan sírt fel valaki nehéz teste alatt, arra kényszerítve Lou-t, hogy felnézzen. Unottan pillantott fel szemüvege mögül a nőre, aki összehúzva magát állt az ajtóban, majd szeme a mögötte álló férfire siklott. Magas volt, barna hajú, de arca gyermeki pufiságát még nem vesztette el, vagyis nem lehet több huszonötnél. A nő viszont már jóval öregebb volt, őszes, hosszú haja kontyba volt összekötve, ráncos, csontos arcára szinte ki volt írva szomorúsága. Louis jól ismerte mindkét embert. nagyot nyelve egyenesedett fel és vette le szemüvegét, majd felsóhajtott.

- Jó napot Miss Davis, jó napot Mr. White. Miben segíthetek? – kérdezte mosolyogva Louis. Az asszony egy levelet szorongatott ráncos, vékony kezében. Nem szólt semmit, csak fejét lehajtva odalépdelt az íróasztalhoz és Louis elé helyezte a levelet, aki félve vette el, majd bontotta ki.

A levelet szapora lélegzetvételekkel olvasta el, már-már fuldokolva, néha felpillantva a két emberre, akik érzelemmentes arccal álltak a férfi előtt. Nem akart hinni a szemének, nem…

- Őszinte részvétünk, Mr. Tomlinson! – sóhajtott fel az asszony. Louis idegesen csapta a levelet az asztalra, majd felpattant. Idegesen szántott végig tincsen, közben pedig le-fel járkált íróasztala mögött. Nem akarta elhinni. Nem. A sógornője karambolozott és szörnyethalt. A sógornője halott… Emma meghalt. Emma-nak viszont van egy kisfia, akit még sosem látott, és ő az egyetlen elő rokona.

- Nem. Nem fogok gyereket nevelni! – csattant fel Louis, majd az előtte álló nőre pillantott. – Nincs senki más?

- Mr. Tomlinson, jól tudja, a szülei halottak, testvére nincs, az anyja szintúgy egyke volt, maga ez egyetlen élő rokona, és bár a gyámügy jól tudja, maga gyilkosnak van minősítve, ideiglenesen kénytelenek vagyunk magánál elhelyezni Eric Tomlinson-t. – magyarázta hidegvérrel Miss Davis. Louis felsóhajtott, majd az asztalra támaszkodott. Hátát domborítva, az asztalt erősen markolva lihegett. Nem mert a nőre nézni. Érezte, ahogy a pír elönti arcát, majd ideg mardosó méregként árad szét testében és kezdi el minden kis idegszálát piszkálni.

- Mégis hogyan neveljek gyereket? Semmit nem tudok biztosítani, alkalmatlan vagyok a feladatra! Sosem volt gyerekem, nem tudok a gyerekekkel bánni, sőt! Utálom a gyerekeket! – ordított ismét. Mikor kiadta magából a gőzt felsóhajtott, és végre felnézett az asszonyra. – A kölyök tudja?

- Nem. Az édesanyja ma hajnalban hunyt el, a fiú pedig nem rég ébredt fel

- Szerencsétlen kölyök. Először az apja, utána az anyja. Jó formán nem is ismerte az apját – dünnyögött orra alatt.

- Hála magának, Mr. Tomlinson – mondta gúnyosan mosolyogva nő. Szinte égette Louis retináját a nő látványa, az undorító mosolya, ez a kétszínű külső. Az ideg ismét mardosni kezdte testét, de megpróbálta lenyelni a szorongató érzést, ami megpróbált kitörni belőle.

- Maga elhiszi? – suttogta idegesen a nőnek, de annak szeme se rebbent – Azt hiszi gyilkos vagyok?

- Mindenki ezt hiszi, Louis – szólalt meg most először a férfi. Hangja mély volt, rideg. Louis karján felálltak a szőrszálai és libabőrös lett a karcos, rideg hangtól, ami tépte fülét. Utálta, ha ez a férfi mondja ki a nevét.

- Nem érdekel ki mit hisz – morogta – Ettől függetlenül nem fogok gyereket nevelni – egyenesedett fel nagyot sóhajtva, majd karba fonta kezeit, és komolyan, szinte fenyegetőn nézett a férfira.

- Tán mondjuk el a kicsi Tomlinson-nak, hogy a bácsikája megölte az apját? – gúnyolódott Mr. White – Vagy nőjön fel árvaházban, úgy ahogy maga, Louis?

- Nem. Ilyet nem kívánok senkinek – felelte rekedten Louis. Az emlékképek sorban lepték el agyát, szemeit egy pillanatra lecsukta, nehogy kibuggyanjon egy könnycseppje. Az édesanyja lemondott róluk, ő és az öccse árvaházban nevelkedtek pár évig, majd egy házaspárhoz kerültek, akik bár nem voltak a legjobbak, egyetemre járatták mindkettőt.

- Akkor? – kérdezte Miss Davis.

- Mikor mehetek a kölyökért?

- A kölyök már itt van, magára vár – mosolyodott el a férfi – Alig várja, hogy megismerhesse. - Louis felsóhajtott. Utálja a gyerekeket, ki nem állhatja őket, sosem akart sajátot sem, tekintve, hogy nem is lehet. Miss Davis és Mr. White is kifordult a szobából, majd intettek a férfinek, hogy kövesse őket, Lou pedig követte őket. Egészen a főfolyosóig hallgatta az öreg lotyó csoszogását, aki magas sarkúban szeretne megmutatni milyen fiatal, ám ez  az elképzelése besült, ugyanis olyan öreg, hogy a lábait nem bírja emelni. Louis jót mosolygott az előtte menetelő asszonyon, aki úgy rázta magát, mint valami fiatal cicababa, néha-néha pedig kifordult a lába a magas sarkú szandáljában. Louis majdhogynem felnevetett, de ekkor felemelte a fejét, és meglátta őt. A kölyköt. Megtorpant, csillogó szemekkel figyelte a srácot, akit négy-öt munkatársa vette körül és beszélgettek vele, a fiú pedig csak mosolyogva hallgatta őket. Olyan volt, mintha az öccsét látná. A kisöccse ugyanilyen volt. A kisfiú a széken ült, amit tapasztalatból tud, hogy nem kényelmes. A székek egymás mellett sorakoztak, ő pont középen a ült. Amanda az egyik oldalán ült, Brittani a másikon, előtte pedig két férfi, Kevin és George  guggolt.

- Jöjjön Louis – szólt immár kedvesebben Mr. White. – Gyere Eric, bemutatok neked valakit! – szólt kedvesen a fiúnak, mire az megszeppenve ugrott le a székről és sétált oda a férfihez, aki szembe fordította őt Lou-val. Louis csillogó szemekkel nézett le a fiúra, aki ugyanolyan megszeppent arccal figyelte őt. – Ő itt Louis, a bácsikád. Apád bátyja – szorította meg bíztatót a vállát, a fiú nyelt egyet.

- J-jó napot! – köszönt halkan dadogva Eric.

- Szia! Tegezz nyugodtan – Louis próbált valami mosoly szerűséget az arcára erőltetni, de csak egy grimasz lett belőle. Bár olyan mint az öccse akkor is utálja. Rühelli a gyerekeket, nem tehet róla.

- J-jó… - pislogott nagyokat – Anya ide jön értem? – Louis lefagyott, mit mondjon? Segítséget kérve pillantott Mr. White-ra, aki érzelemmentes arccal nézett vissza a férfira, így az nagyot nyelt.

- Igen. Anya majd jön érted, de pár hetet velem leszel. Anyának dolga van – hazudott a fiú szemébe, aki ezt elhitte. Nem lehet több hét évesnél, kicsike még. Hogyan közölje egy kisgyerekkel, hogy az anyja meghalt?

- És addig hol leszek? – érkezett az újabb kérdés.

- Nyilván nálam. A házamban, amíg pedig dolgozom, addig itt leszel, tekintve, hogy nem tud rád ki vigyázni – mesélte elhúzott szájjal, de látta, hogy a kisfiú szomorúan hajtja le a fejét – De megleszünk mi. Majd nézünk együtt filmeket, eljöhetsz velem pár bevetésre. Szereted a rendőröket? – kérdezte, mire a srác bólintott – Remek. Akkor…nyomozótársak leszünk. Persze csak néha, és ha nem hánysz le egy hullát sem – erre a kijelentésére munkatársai hangos nevetésbe kezdtek. Viccesnek találták a férfi tehetetlenségét, és azt, hogy totálisan nem ért a gyerekekhez. Kicsit besültnek is tűnik. Louis szemet forgatva emelte tekintetét munkatársaira, akik csak legyintve röhögtek tovább. – Nincs jobb dolgotok?

- Nincs – szólalt meg Amanda – Ugyan Louis, olyan aranyos vagy. Kis szerencsétlen – tört ki ismét röhögésben a nő.

- Nos Louis, látom elboldogul majd Eric-el, így mi mennénk is. Ha tanács kell, Dr. Oliver kettőtől rendel! Tanácsadást is vállal! – kacsintott a férfi, ezzel kigúnyolva Lou-t, majd a nővel együtt távozott. Louis dühösen fújtatva pillantott a még mindig nevető társasága.

- Befejeztétek? – kérdezte mérgesen. Hirtelen a nevetés abba maradt és feszült csend telepedett a folyosóra. Amanda elfoglalta helyét az információs pult mögött, Brittani-val együtt, még Kavin és George szemüket lesütve távoztak az épületből. – Jól van kölyök, tisztázzuk. Nem ismerlek, életemben nem láttalak, és nem értek a gyerekekhez. Nem tudok főzni, késő este megyek haza és egész éjjel dolgozok, azaz nem lesz játszótér a házam. Napközben itt leszel velem, este meg szunyálsz mint a kisangyal, értve vagyok? – kérdezte mutatóujját felemelve. Eric megszeppenve bólintott, majd a pult fele nézett, a két nő után. – Szeretnél Amanda-ékkal lenni? – kérdezte, ismét csak néma bólogatást kapott. – Remek, akkor menj! Én mentem dolgozni! – majd ezzel hátat fordított és visszasietett szobájába, ahol a fájdalmasan nyikorgó padló fogadta szívélyes üdvözlettel. Az eső még mindig szakadt, a szoba sötétebb volt, mint mikor itt hagyta, vihar lesz. Csoda, hogy a kölyök nem ázott meg…még csak azt kéne! Alig ismeri, de máris orvoshoz rohangáljon vele? Visszahuppant székébe, majd ismét kezébe vette az aktát és orrnyeregére helyezte szemüvegét.

- Jajj Emma, mit hagytál rám? Rám, egy szerencsétlen buzira, aki utálja a gyerekeket. De legalább már Matty-vel lehetsz… - sóhajtott fel a férfi, majd beletúrt hajába.

- Hiányzik az öcséd, mi? – kérdezte egy ismerős hang, amit bár nem ismert fel, tudta hallotta már. A hang a sötét szobából jött, mély volt, de melengető. Jól eső melegség járta át Louis testét, mint huszonkét éve. Ugyanolyan bizsergés lepte el a gyomrát, mint akkor, még ha haragszik is rá.

- Igen. Hiányzik… Már tíz éve Harry, hogyne hiányozna… - sóhajtott fel.

- De azért a fiát nem kellett volna otthagyni a folyosó közepén

- Azt mondta Amanda-hoz megy

- Ezek szerint fél odamenni – mondta a férfi, majd belépett a szobába. Őt is egy nyikordulással fogadta a parketta, de alatta sokkal fájdalmasabban nyikkant meg.

- Az már az ő baja – vont vállat Louis.

- Te lettél a gyámja, felelsz érte

- Pont leszarom. Ha csak okoskodni jöttél, akkor akár mehetsz is – flegmázott felpillantva a férfira. Hosszú göndör haja körülölelte arcát, kisfiús pufi arca végre nem volt látható, helyette arc csontja tökéletesen kiemelte álla vonalát, ezzel férfiasabbá téve az amúgy nőies megjelenést. Szemei halványabbá váltak, már nem látta benne a gyermeki pajkosságot ami huszonkét éve feltüzelte. Már csak az elmúlt éves fájdalmait fedezte fel benne, nem a gyermeki naivságot, ami akkor körülölelte hétköznapi életét.

A férfi ugyanígy vélekedett Louis-ról. Az első gondolata az volt ,,Lefogyott”, már nem volt pufi, fogadni mert volna, hogy a dereka is soványabb lett, a combjai és a feneke pedig elveszik a nadrágjában. Csontos arca eszébe juttatta gyermekkorát, ugyanis tizenévesen csontos arca volt, de tizennyolc évesen kis pufi lett. Szemei viszont nagyobb lánggal égtek, mint akkor. Szinte tüzelt. Férfias lett, irányító egyéniség. Illett hozzá.

- Nem megyek, tekintve, hogy itt dolgozom – vágott vissza Harry.

-  És nincs saját irodád?

- De van. Tudod Lou, külsőre is változtál, de belsőre is nagyon. Látom a börtön megkeményített. – hümmögött Harry, majd kifordult a szobából, ismét kicsalva egy nyikorgást a padlóból. Louis utána dobta a tollát, legszívesebben megverte volna ezért a megjegyzésért. Kevesen tudják honnan jött, de ki tudná jobban, ha nem az, akinek az apja dugta börtönbe? Ki más gúnyolódna így? Még a bíróságon is ellene vallott.

A toll fájdalmasan koppant a padlónak, de Louis nem állt fel és vette fel. Még mindig nem értette mit keres ez itt? Mi szükség van itt egy íróra?  Azt tudta, hogy Harry is rendőrként végzett, de pár éve úgy döntött az írásba fekteti minden erejét és idejét, de azt nem értette, minek jött ide? Bár szerette, élvezte a vele töltött pillanatokat, utálja. Akárcsak Eric-et. Eric édesapja Matthew Tomlinson volt, azaz Louis öccse, tíz év volt közük, a férfi még csak most lenne harminc éves. Mikor Eric született az öccse még élt, és Louis is ott volt a születésénél, tekintve, hogy senki mást nem érdekelt az új jövevény, annak ellenére, hogy ez nagy csoda volt Emma életében, ugyanis több évig meddős volt. A nő annyira örült húszon pár évesen, hogy nem vetetett. Louis pedig amennyire szerette kisöccsét, és részt vett a vasárnapi ebéden is, így a születésénél is ott volt. De már akkor látott valamit abban a fiúban, ami taszította. Hiába kérte Matt, hogy legyen a fia keresztapja, nemet mondott, össze is veszett az öccsével, egészen addig, míg fenyegetésbe nem futott ez az ártatlan beszélgetés. Tökéletes indíték volt, ugyanis az öccse másnap reggel meghalt, megölték, és bár Emma tudta, nem Louis ölte meg férjét nem tudott segíteni, az ő vallomása nem volt elég. Louis pedig tíz évet kapott, de hála Mr. Clark-nak két évvel előbb szabadult, bár igaz, a börtön jelei valóban látszódnak rajta. Ennek ellenére már két éve titkolja honnan jött, azt nem tudja sejtik-e, de ameddig ő nem ejti ki a száján, addig nincs igazságalapja.

Gondterhelten sóhajtott fel. Mindig Matty. Mindig ő jut eszébe, szerette az öccsét, senki mása nem volt rajta kívül. A szülei kitették őket, Lou tíz éves volt, Matty pár hetes, mikor az anyja elhagyta a családot, apjuk pedig félrészegen kitette őket az egyik utcasarokra. Hajnalban kaparta össze őket valaki, arra már nem emlékszik ki, de elvitte őket egy hatalmas épületbe, aminek a neve árvaház volt. Ott két évet töltöttek, majd egy öregebb házaspár fogadta őket örökbe. Nem voltak példamutató szülők, de…egész jól elvoltak.

Louis-nak szerencsétlen, kiszámíthatatlan élete volt. Tele stresszel, fájdalommal, kínlódással. Mindennap úgy kelt fel, hogy nem tudta mit hoz a holnap, mindig egy gyilkosságba, vagy rablásba futott, így rendőr akart lenni, de ennél többre vitte, csatlakozott az FBI-hoz pár hónapra, mielőtt börtönbe vonult. Ezt a fájdalmas életet csak egy ember tudta vele elfelejtetni pár órára, Harry. Harry, vagyis a szomszéd kisfiú, aki két évvel fiatalabb nála, mégis rengeteg dolgot tudott. Ő volt az első szerelme, vele élte át első csókját, első alkalmát, mindent. De…egy állítólagos gyilkossal ki akar együtt lenni? Évek teltek el, fűtötte őket a szerelem, ismerték egymást, mégis…annyi év után elhitte…

- Louis? – halott egy halk, cincogós hangot. Matty. De nem Matthew volt, hanem annak porontya, Eric, aki remegve, magát átölelve állt a szoba küszöbén. Ajkát lebiggyesztette, kezeivel pólóját markolászta, nem mert a férfire nézni, félt tőle. Elvégre…nem ismeri, sosem látta. Legalábbis nem emlékszik rá. Lou nagyot sóhajtva emelte fel fejét, majd nézett a kisfiúra.

- Igen? – kérdezte nagyot sóhajtva.

- Mikor jön anya? Nagyon hiányzik… - tört ki sírásban a kisgyerek. Próbálta letörölni könnyeit, de édesanyja szorongató hiányát nem tudta lenyelni, érezte, hogy valami nincs rendben, de nem mert rákérdezni. Tudta, ha megkérdezi olyan választ kap, ami fájni fog.

- Matty…. Anya…

- Eric vagyok – szólt közbe szipogva a kisfiú. Louis kezei ökölbe szorultak, száját megfeszítette. Olyan ez a kölyök, mint az öccse.

- Akkor Eric…. Anya egy ideig nem jön, velem leszel, oké? Anya messze van – próbálta higgadtan mondani, de az ideg és a fájó emlékek minden kis idegszálát megpiszkálták, és szinte marták agyát, jelenleg nem látott, zúgott a feje, nem tudta min kéne előbb gondolkodnia. Eric, Matty, vagy a halottak?

- De visszajön, ugye? – kérdezte nyekeregve a kisgyerek. Lou nagyot nyelt, az igazság marta a torkát, de nem…nem vághatja oda egy kisgyereknek, hogy az anyja halott.

- Igen – volt a kurta válasz. - Visszajön