Night Changes | Prológus

Sziasztok!

Köszöntelek titeket új blogomon a Night Changes-on, ahol két történet fog futni. A Night Changes ( Éjszakai változások) és a Revenge (Bosszú), aki tagja a csoportomnak az tudja a Night C. egy vérfarkasos sztori, kicsike horroral vegyítve, 1862-ben. Tudom, 1692-t mondtam, de rájöttem, hogy akkor még nem volt Angliában vonat, muszáj voltam átírni... A Revenge pedig egy rendőrös sztori lesz, aminek nem tudom mikor hozom a prológusát. Mindenesetre remélem tetszeni fog valamelyik történet és nem hiába kezdek bele! ;)

Hagyjatok nyomot!

Kellemes olvasást!

Lau

Harry

   1862. március 04. Idegesen néztem a falon lévő naptárat, amiben minden egyes eltelt napot bekarikáztam pontban este hatkor. Mikor észrevettem, hogy már március negyedike van megrémültem, bármennyire is vártam ezt a napot hat hónapon keresztül, most félek. Egyedül kell ezentúl élnem, vonattal felutazni Londonba, és majd munkába állnom. Természetesen, még ötletem sincs milyen munkát fogok végezni, elvégre semmilyen vizsgám nincs, viszont a családom támogatnom kell. Én vagyok a legidősebb. Rajtam kívül van még hat gyerek a családban, a legfiatalabb alig múlt két éves, a legöregebb, azaz én februárban lettem nagykorú, vagyis huszonegy esztendős. Alig hat hónapja, mikor felmerült, hogy elutazhatnék a fővárosba munkát keresni vártam, hogy nagykorú legyek, felnőtt, de most, hogy hajnali négykor megszólalt a kakas és fülfájdító énekével kikényszerített az ágyból nem várom. Nem akarok felnőtt lenni, sem Londonba utazni. Édesanyám is hiába bátorít, félek. Tudom elfogok veszni, és nem tudok majd barátságot kötni senkivel sem, tekintve, hogy velem sem akar senki. Túl szegény, és naiv vagyok én egy barátsághoz.

   Nagyot sóhajtva, ajkamat rágva keltem fel az íróasztalomtól, majd fájdalmasan néztem körbe szobámban utoljára. Vagy legalábbis egy időre, bár kötve hiszem, hogy valaha ide vissza fogok költözni. Megsimítottam drága mackóm fejét, ami ágyamon pihent, s mosolyogva, gombszemeit rám szegezve búcsúzott régi gazdájától. Szegényt még megboldogult nagyanyám varrta nekem, mikor édesanyám engem várt, vagyis állapotos volt. Mivel ezt a mackót mindegyik testvérem nagyon szereti, úgy döntöttem a legkisebbnek, Rosemary-nek adom, aki már most totyogva is a macimmal játszik. Utoljára végigsimítottam naptáramon is, aminek az oldalait, ha visszalapoznám minden egyes nap be lenne karikázva, csak ez a fránya és fájdalmas március negyedike lenne beikszelve, amit innentől kezdve átkozott napnak tekintek.

Fájdalommal telt meg szívem, mikor bezártam szobám rozoga ajtaját, fájdalmasan sóhajtottam fel, majd a konyhába sétáltam, ahol az asztalnál ülő szüleim fájdalmasan és könnyes szemekkel néztek le rám, de édesanyámnak még így is volt ereje egy gyenge, de annál inkább bátorító mosolyra, amit megpróbáltam viszonozni. Az asztal mellett pihent utazótáskám, amiben nem sok dolog volt, bár maga a táska is kicsike volt, barna, bőrből készült, tele bélyegekkel, amiket én gyűjtöttem kisgyerekként és ragasztgattam fel erre a táskára, ami édesapámé volt.

Leültem édesanyám és édesapám közé, az asztalhoz, majd könnyes szemekkel néztem fel édesanyámra, aki szintúgy könnyes szemekkel de még mindig mosolyogva nézett rám. Megsimította arcomat, majd lágy csókot nyomott homlokomra, míg édesapám csak bátorítóan megszorította vállam.

- Nem szeretnélek itt hagyni titeket – mondtam elszorult torokkal, édesanyám szemébe nézve, aki még mindig csak bátorítón mosolygott rám.

- Tudom kicsim, de…egyszer mindenkinek fel kell nőnie. És bár fáj az anyának, fáj az apának és fáj a gyermeknek, erre szükséged van. Ez az élet rendje. De Harry, ne feledd. Nem harcolni mégy és nem lesz neked sem semmi bajod, bármikor hazajöhetsz, de szükségünk van a pénzre, ahogy neked is – magyarázta édesanyám én pedig csak bőszen bólogattam. Hirtelen tekintetét a faliórára emelte, ami már igen régi, rozsdás és poros, de még mindig megy. Felsóhajtott. – Kísérd őt a vonatállomáshoz, George. Én nem tudok menni, itt kell maradnom a kicsikkel. Nagyon szeretlek, kisfiam! Amint tudsz írj nekünk! – mosolygott rám, majd egy nagy, szeretetteljes csókot nyomott arcomra, én pedig nagyot sóhajtva, bólogatva álltam fel az asztaltól édesapámmal, aki rögtön kezébe vette a táskám. – Vigyázz magadra, kicsim! – intett nekem utoljára édesanyám, én pedig sírásomat visszafojtva léptem ki édesapám után az ajtón.

Csöndben sétáltunk egymás mellett, nem tudtunk mit mondani egymásnak, rossz ez mindkettőnknek. Elválni a családtól és ki tudja mikor láthatom őket ismét? Szörnyű, még belegondolni is rossz, mi lesz velem nélkülük. Hiányozni fognak a testvéreim is, mind a hat még akkor is, ha rengeteget veszekszünk egymással. A legidősebb húgom fog a legjobban hiányozni, nem lesz kivel összeveszni, és nem lesz kitől ellopni az égetett cukrot sem. Jajj, Anne, de hiányzol majd. Aztán a nagyobbik öcsém is hiányozni fog gyerekes csínyjeivel együtt, ő lenne Daniel. Na meg persze hiányozni fog Samantha, Jane, Mark és a picike Rosemary is. Szörnyű, hat hónapja a vesztüket kívántam, most pedig visszasírom gyerekszobámat, a mackómat és a testvéreimet.

- Mi a baj fiam? Nagyon csöndes vagy – törte meg édesapám a csöndet. Felsóhajtottam. Mit mondhatnék? Már az utazásom előtt hiányoznak? Egyáltalán nem férfias kijelentés, de sajnos így érzek.

- Csak félek…

- Ugyan mitől? A híres londoni fenevadtól? Az csak egy mese, fiam – legyintett édesapám. Oh, igen. Gyerekkorom kedvenc meséje ,,A londoni fenevad” volt. Egy farkaskutya szerűségű lényről szól, aki embereket és birkákat evett és pontban éjfélkor jelent meg és minden este megevett tizenkét birkát és három embert, így mikor csak tizenegy birkát legeltetett egy pásztor nem ment arra a legelőre. Ez volt az alap mese, aztán ezt kiegészítették olyannal, hogy ez a farkaskutya valójában ember, csak farkas gúnyát ölt magára és beleszeretett a pásztor legkisebb lányába. Szerettem ezt a mesét, aztán pár éve ráakadtam egy könyvben és kiderült valójában ez egy alig ötszáz éves legenda.

- Tudom, de nem is attól félek

- Hát, ne is az élettől félj, mert attól hiába félsz, akkor is megy tovább – vont vállat. Édesapám bár szegény és nem járt iskolába igen bölcs, még ha először nem is érteni mit mond. Sokszor mentett meg a tanácsival, bölcsességeivel. Mondjuk édesanyám is bölcs és ő sem járt iskolába, tekintve, hagy tizenhat évesen esett teherbe.

- Tudom – sóhajtottam fel.

- Nos, itt vagyunk – sóhajtott fel apám is a vonatállomás nagy kapuja előtt, majd kezembe adta táskámat és megszorította vállamat, miközben maga felé fordított. – Figyelj, fiam! Nagyon szeretlek és bízom benne, hogy minden rendben lesz veled. Amint tudsz írj és amilyen hamar csak tudsz utazz haza! Vigyázz magadra! – mosolygott rám könnyes szemekkel, majd ölelésbe vont. Ledobtam a táskám, majd én is szorosan átöleltem őt és beszippantottam egyedi édesapa illatát, majd már el is tolt magától, de akkor már szemeiből kibuggyantak a könnycseppek. – Arról az állomásról indul a vonatod! Még van tíz perced! Szervusz fiam! – mosolygott rám, én pedig vállamra kaptam a táskám és a mutatott állomáshoz igyekeztem, közben intettem édesapámnak is, aki intett egyet, majd megfordult és ott hagyott. Megálltam az állomáson, feleslegesnek tartottam, hogy leüljek elvégre édesapám azt mondta tíz perc és jön a vonatom.

- Elnézést! – állt meg előttem lihegve egy fiatal férfi. Gazdagabbnak tűnt, viszont fiatalabbnak. Sötétbarna haja volt, barna szemei – már amennyire láttam, hisz’ térdére támaszkodva lihegett – drága bundát viselt, bársonynadrágot. – Bocsánat, nem tudja mikor megy innen a vonat Londonba és melyik állomásról? – kérdezte még mindig lihegve, valószínűleg futott.

- Semmi gond. Erről az állomásról indul alig tíz perc múlva – mosolyogtam rá a férfire, mire felegyenesedett és nagyot sóhajtott.

- Hál’ Isten! Egyébként Liam Payne vagyok – nyújtotta kezét, én pedig kezet ráztam vele.

- Harry Styles

- Üdvözlöm! Maga is Londonba utazik? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, majd mellém lépett, ezúttal már nem térdeire támaszkodva, hanem kiegyenesedve és szerencsére már nem is lihegett.

- Igen. Maga?

- Oh, én hazautazom, de előtte meglátogatom a nagymamám. Ő is londoni és nem húzza szegény sokáig. Bár azt mondja jobb is így, nagyon félnek ott az emberek – kezdett el suttogni közben pedig körbenézett nehogy hallja valaki mit mond.

- Hogy hogy?

- Hallott a londoni fenevad legendájáról? – kérdezte, mire bólintottam – Kétszáz év után ismét öl. Tizenkét birka, három ember.

- Azt hittem csak mese… És ha csak egy farkas, vagy veszett kutya?

- Nem tudja azt senki – vont vállat – De ritka, ha valamit nem tudnak Londonban, szóval ajánlom, hogy ne maradjon ott sokáig

- Sajnos maradnom kell. Ott fogok dolgozni

- Ez esetben viszont vigyázzon magára és ajánlom vegyen fegyvert. Jé, itt a vonat! – kiáltott fel hirtelen. – Egyébként hol száll le?

- Valahol London szélén, nem egészen Londonban, egy kis falucskában lesz a szállásom, onnan pedig kocsival nincs messze a központ

- Képzelje, én is ott szállok le! Üljön mellém! – örvendezett, majd felszállt a vonatra, én is vállamra kaptam táskámat, majd követtem. Csodálkozva vettem észre, hogy Liam-nél nincs egy csomag sem, de nem kérdeztem meg, először leültem. Liam nem mellém került, hanem velem szembe, bár így jobb lesz beszélgetni is. Mikor leültünk a táskámat becsúsztattam a szék alá és elhelyezkedtem az egy csöppet sem kényelmes széken.

- Ne haragudjon, de magának nincs csomagja? Itt ne hagyja – kérdeztem kedvesen, de csak egy legyintést kaptam.

- Remélhetőleg már a mamámnál van, előre küldtem kocsival, így könnyebb, mint cipelni. De beszéljünk most magáról

- Mégis miről meséljek?

- Van testvére?

- Van, hat

- Akkor sokan testvérek, én egyke vagyok. Sajnos – sóhajtott egyet – Anyámnak nem lehetett több gyereke

- Sajnálom

- Én is – sóhajtott föl, majd az ablakon kezdett el kifele nézni. Én is követtem példáját, elvégre jobb dolgom nem volt, mint nézni Holmes Chapel elsuhanó táját és a legelőkön lustálkodó birkákat. Én személy szerint nem szeretem sem állatként a birkát, ételként meg pláne nem, büdös a húsa és számomra íztelen. Vagyis nincs olyan finom íze, mint például a sertésnek, vagy nyúlnak.

Az úton nem szóltunk egymáshoz, Liam el is aludt, hangosan horkolt az üvegnek dőlve én pedig visszaemlékeztem a ma reggelre. Még a testvéreimtől sem tudtam elbúcsúzni, még aludtak mikor én eljöttem. Jelenleg is csak hat óra van, körülbelül egy óra múlva kelti őket édesanyám iskolába. Rosemary biztos keres majd, minden reggel az az első, hogy betotyog a szobámba és hangosan, nevemet kiabálva, nyújtózkodik, hogy felébredjek és bevegyem magam mellé az ágyba. Minden reggel én etetem és én öltöztetem fel, de ezek után? Lehet majd sír utánam és keres a szobámban, anyám pedig könnyeivel küszködve mondogatja neki, hogy ,,Bátyus elment, majd jön”.

Nagyot sóhajtva hunytam le szemeimet, pár perc múlva elért az álom, én is álomba merültem akárcsak velem szembe Liam. Nem terveztem, hogy elalszom a vonaton, de nem bánom, több mint két óra az út, mit csinálnék addig?

****

Sípszóra ébredtem fel. A fülsüketítő hang azt jelezte végállomás, vagyis le kéne szállni. Szemeimet dörzsölgetve néztem szét, Liam is akkor nyitogatta szemeit és fáradtan nézett rám. Benyúltam az ülés alá, majd kihíztam táskámat, közben felálltam utána pedig vállamra kaptam táskám, akkor már Liam is állt. Egymás után szálltunk le a vonatról, majd megálltunk egymással szembe.

- Merre megy? – kérdezte Liam.

- Az urca nevét nem jegyeztem meg, de azt írták két utcányira van a fogadó, amellett pedig egy ház 280-as házszámmal.

- Az az én nagymamám háza. Elkísérem

- Rendben – sóhajtottam fel, majd lassan elindultunk. Írtam a fogadó tulajdonosával, ő ajánlott fel egy olcsóbb szállást, amit persze elfogadtam. London belvárosában jóval drágábbak a szállók, csak a külvárosban találtam árban megfelelő lakást. Ezek szerint úgy látszik Liam nagymamájának szomszédja is leszek egy időre, ami csak jó, elvégre Liam biztos itt marad még a nagyanyja meg nem hal, és ápolja majd. Kedvesnek tűnik, lehet lesz egy kedves, vicces ideiglenes szomszédom.

A ház és a fogadó sem volt messze az állomástól, alig tíz perc alatt odaértünk, szerencsére Liam ismert egy rövidebb utat. Egyik épület sem túl szép és bíztató, de kezdetnek megteszi ez is. Ha jobban keresek lehet lesz rá lehetőség, hogy jobbat vegyek. A fogadó előtt megálltunk, majd ismét csak felém fordult Liam.

- Ez lenne a fogadó, az pedig a nagymamám háza. Jöjjön át bármikor, itt leszek egy darabig, ápolgatom az öreget, elvégre a madár se jár erre fele a fenevad miatt. Vigyázzon magára – köszönt el tőlem, én pedig csak intettem egyet, és figyeltem, ahogy a szomszéd házhoz siet és kinyitja a kaput, majd eltűnik a hatalmas vasból és fából kovácsolt kapu mögött, ami magasabb mint én. Mikor szembe fordultam a fogadóval egy fiút pillantottam meg, aki a falnak dőlve lefele nézett. Tiszta piszok volt, világosbarna haja is kapott egy picit a porból, ahogy arca is, teste tele volt horzsolásokkal, hegekkel, fogadni merek, hogy verekedett. Hirtelen felemelte a fejét, majd hatalmas kékségeit rám szegezte.

- Jobban járnál, ha elmennél Bongyor, nem neked való környék ez – szólított meg gúnyosan, ez a fajta becenév nem igazán nyerte el a tetszésem, sugárzott belőle a gúny és az, hogy lenéz engem. Ráadásul még tiszteletlen is, mert tegez.

- Miért járnék jól, ha elmennék? – kérdeztem felvont szemöldökkel, egy csöppet mérgesen. Nem tetszett a megszólítása.

- Ez a környék nem ilyen nyámnyila embereknek való. Menj vissza anyádhoz, sokkal jobb egyedül meghalni, mintsem egy dög által, kínlódások közepette meghalni

- Nyámnyilának tartasz? – kérdeztem dühösen, mire elengedett egy félmosolyt és felsóhajtott.

- Miért, nem az vagy? Hidd el, én csak jót akarok neked, a férfi is megmondta, senki sem marad meg London külvárosában a fenevad miatt. Tizenkét birka és három ember, te is a három ember egyike szeretnél lenni? – kérdezte már-már suttogva, ami még rémisztőbbé tette az utcát. Ember sehol, a házak üresek, a szél pedig néha-néha megmozdítja az öreg, rozsdás kapukat, amik ennek köszönhetően fájdalmasan nyögnek fel, ezzel az őrületbe kergetve engem. Rémisztő, a fogadó alig áll, a szél átsüvít a falakon lévő lyukakon, a kapu már-már szétkorhad. Erre itt van ez a fiú, aki rémtörténeteket mesél nekem, mondván csak jót akar nekem.

- Nem. De majd én eldöntöm nekem mi a jó

- Te tudod, pedig okosnak tűntél, de naivabb vagy, mint gondoltam. Láttál már veszett kutyát? – kérdezte, mire fejet ráztam. – Akkor nem csoda, hogy nem félsz – sóhajtott fel, majd ellökte magát a faltól és jobb irányba fordulva elindult és otthagyott engem a fogadó előtt. Szemet forgatva és egy ,,Ch!”-t hallatva sétáltam be a már alig álló fogadóba és rögtön a pulthoz siettem, ahol egy öreg ember üldögélt.

- Jó napot! – köszöntem rá a férfire, mire az felemelte kókadozó fejét és rám nézett. Valószínűleg van benne pár pohár.

- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte alig érthetően.

- Szobát szeretnék kivenni

- Azonnal megkeresem a kulcsot – nézett rám keresztben álló szemeivel, majd ügyetlenül felkelt a pulttól és dülöngélve hátrasietett a kulcsos dobozhoz, majd abban kezdette el keresgélni. Én addig szétnéztem. Volt bent három asztal, mindegyik asztalnál két-két szék, volt egy rossz, romos zongora a terem végében, a parketta lyukacsos volt, tiszta piszok, a pult pedig pár deszkából állt, a pult mögött viszont rengeteg ital sorakozott, persze mind-mind olcsó volt, és jóformán ihatatlan. Nehezen talált egy kulcsot az öreg, majd a kezembe nyomta. – A 13-as számú szoba az öné – horkantott egyet. Ez fantasztikus! 13-as szoba? Ez balszerencsét jelent…